Valami homokszem kerül a gépezetbe és nemhogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezted, de még át is alakulnak.
Így volt ez most szombaton nálunk is, a Mag-házban, ahol a meghirdetett Varrósdoboz foglalkozásán a kis ‘manók’ átvették az irányítást és azt és úgy varrtak, ahogy azt ők gondolták.
Nagyon nem is volt más lehetőség ‘Monyolkának’, mint hogy alkalmazkodjon és a lehető legtöbbet kihozza a napból.
Így aztán mindenkinek is lehetett pingvinje, sapkája, szaloncukorja és terítője.
Ennyi fért ebbe az évbe, köszönjük Krüpl Edit!

Amikor azt mondtuk, ha nincs más út számunkra, akkor mostantól bútorokat fogunk felújítani.
A másik utakat is látjuk még, s ha lenne kedvünk, meg időnk a az indokolatlan küzdéshez, akkor meg is tehetnénk.
Na, de minek!?
És kinek!?
Ezen az úton legalább van értelme a kitartásnak, az alkotásnak és a küzdelemnek.
Még nagyon az elején járunk, de már útirányba álltunk.
Megküzdések itt is lesznek, tudjuk.
Egy biztos, a kitartással nem lesz gondunk.

Nagy nap a mai, mert megoszthatjuk mindenkivel, hogy egy kis tortúra után ugyan, de hivatalosan is bejegyzésre került Tatabányán az ITT-HON Közösségi Alapítvány, azaz az ITT-HON-KA!
Célunk és törekvésünk szorosan kapcsolódik a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány gondolataihoz:
Támogató szervezet vagyunk: szakmai, emberi és anyagi segítséget nyújtunk közösségek létrehozásához és fejlesztéséhez.
Célunk, hogy mély társadalmi változást indítsunk el Tatabányán olyan alulról jövő kezdeményezések támogatásával, amelyek növelik az egyéni kezdeményező kedvet és felelősségvállalást, erősítik a társadalomban a bizalmat és a szolidaritást.
Hiszünk abban, hogy együtt képesek vagyunk jobb, élhetőbb, igazságosabb társadalmat létrehozni, melyhez mindenki hozzátehet.
Közös munkánk a különbözőségeink elfogadásán alapul.
Folyamatban gondolkodunk: a partnereinkkel való munkánkat közös alkotásként, közös tanulási lehetőségként kezeljük.
Változással és hibákkal is dolgozunk, melyekre fejlődési lehetőségként tekintünk.
Munkánk középpontjában az emberi kapcsolódások, összefogások állnak.
Programjaink, ajánlataink testreszabhatóak, rugalmasak.
Hazai és nemzetközi kapcsolatokra, tapasztalatokra támaszkodunk.
Perspektívát nyújtunk és átlátható működést biztosítunk.

 

Mert az úgy volt, hogy az egyik Ági elköltözött és vásárolt magának 4 – mondjuk így, – szupi ebédlőszéket az új kecóba.
Igen, de a szék csak külsőre volt szupi, hiszen mindjárt az első leülésnél az egyik teljesen megadta magát, így elhozta hozzánk, hátha tudunk rajta segíteni.
A másik Ági meg is orvosolta, s ha már az egyik szék eltörött, – mert igen gyatra anyagból volt a kerete, – akkor úgy gondolta, hogy ez majd mindegyikkel szép sorban bekövetkezik.
Ezért aztán úgy döntött, hogy most egyhuzamban elejét veszi a heti rendszeres találkozóknak és legyártja mind a négy székre a keretet.
Ehhez persze majdnem minden faipari gépet be is üzemelt, ahogy azt egy asztalostanoncnak kell.

Csak azt nem tudom, hogy miért nem ezzel a talicska földdel kezdtük már a múlt évben.
Nem számoltuk sem a talicskák számát, sem a föld mennyiségét, sem a rá fordított időt, talán a lapátot aktívan üzemben tartók létszámát tudnánk a leghamarabb összeszámolni, de most ezt sem tesszük.
Közel 100 négyzetméter, annak betonrétegének feltörése és az alapszint mélyítése 0.5 méter mélységben.
Mindez ki. Lentről fel, fent megkeresve a helyét, elterítve, eldolgozva.
Szóval megvan az a talicska föld, és az a talicska föld, amit az elejétől fogva kitartóan és állhatatosan kerestünk!
Igazán nagy öröm és elégedettség, amelynek a végnapját Tóth Ágnes Anikó fotóival zárunk.

Se lapátot, se talicskát nem akarok fogni a kezemben, ha ezt a pincét befejeztük! – mondta ma Tóth Ágnes Anikó.
Teljesen megértem, hiszen végeláthatatlannak tűnik az az idő és az a munka, amit a pince mélyítésével folytatunk.
De!
De ma már majdnem befejeztük a pincéből kitermelt föld kihordását és elterítését.
Csak majdnem, mert sosem tudunk csupán egyetlen dolgot végezni egy nap alatt. Ma sem tudtunk, csupán a délelőttünk volt rá, mint ahogy ez a holnapi napon is várható. S ha lesz szerencsénk, akkor lesz Márk Szerencse is, aki nélkülözhetetlen szuper önkéntesünk e feladat letudásához.
Na, de nagy a reménykedés, hogy holnap kivégezzük ezt is, s a több mint egy éve megkezdett küzdelem – már ami a pince mélyítését és betonozását illeti, – elérkezik a végpontjához.
Na, akkor pezsgőt bontunk, fejenként egyet-egyet, s még egyet. 🙂
Na, de hogy ne csak a mi küzdelmünk legyen a középpontban, itt van András is, aki a mai napon nekikezdett a ló felújításának is. Csiszolás, kezelés, ami ráfér.
S ha már nekilátott, akkor meg is forgatta a jószágot. Csak úgy egymagában egy békával. Mi meg csak álltunk, s tátottuk a szánkat.
A ló befordult, holnap a másik felét is át lehet csiszolni, s hogy a föld is kikerekedett a pincéből, már egyre közeledik az ideje, hogy meglelje a helyét itt, a virágos ligetben.

 

 

Kiássuk!
Reggel Tóth Ágnes Anikó és Márk Szerencse szájából hallottuk, délután pedig Hegedüs Rolandéból.
És tényleg.
Kiástuk.
Most már csak ki kell hordani.

 

Bennünket is!
Pedig nem arról vagyunk híresek, hogy csak úgy beálljunk és meghajoljunk minden szabálynak, amelynek se füle, se farka.
Na, de ez most egészen más, hiszen az ART-Tér Művészeti szabadiskola és közösségi tér – Komárom néhány éve már az utcafrontról megszépült, ám az udvari része maradt olyannak, amilyen.

 

De csak a szokásos havonta meghirdetett varrósdoboz, ahol a gyerekek is kedvükre alkothatnak.
Most persze voltak szülők is, de el is kélt a segítség, hiszen az újonnan érkezőknek jó nagy falat jutott így elsőre. De Edit Krüpl néni már csak ilyen.
Kitalálja, előkészíti, majd a gyerekekkel és a segítő anyukákkal megvarratja.
Mindenki olyan nagy lázban égett, hogy alig jutott idő a fotózásra. Így csak mesélni és egy picit láttatni tudjuk, hogy milyen csodák születtek szombat délelőtt itt a Mag-házban.
Tolltartók, táskák, s míg a nagyobbak a varrógépet, addig a kisebb tesók a labdákat pörgették.