Mert az úgy volt, hogy az egyik Ági elköltözött és vásárolt magának 4 – mondjuk így, – szupi ebédlőszéket az új kecóba.
Igen, de a szék csak külsőre volt szupi, hiszen mindjárt az első leülésnél az egyik teljesen megadta magát, így elhozta hozzánk, hátha tudunk rajta segíteni.
A másik Ági meg is orvosolta, s ha már az egyik szék eltörött, – mert igen gyatra anyagból volt a kerete, – akkor úgy gondolta, hogy ez majd mindegyikkel szép sorban bekövetkezik.
Ezért aztán úgy döntött, hogy most egyhuzamban elejét veszi a heti rendszeres találkozóknak és legyártja mind a négy székre a keretet.
Ehhez persze majdnem minden faipari gépet be is üzemelt, ahogy azt egy asztalostanoncnak kell.

Csak azt nem tudom, hogy miért nem ezzel a talicska földdel kezdtük már a múlt évben.
Nem számoltuk sem a talicskák számát, sem a föld mennyiségét, sem a rá fordított időt, talán a lapátot aktívan üzemben tartók létszámát tudnánk a leghamarabb összeszámolni, de most ezt sem tesszük.
Közel 100 négyzetméter, annak betonrétegének feltörése és az alapszint mélyítése 0.5 méter mélységben.
Mindez ki. Lentről fel, fent megkeresve a helyét, elterítve, eldolgozva.
Szóval megvan az a talicska föld, és az a talicska föld, amit az elejétől fogva kitartóan és állhatatosan kerestünk!
Igazán nagy öröm és elégedettség, amelynek a végnapját Tóth Ágnes Anikó fotóival zárunk.

Se lapátot, se talicskát nem akarok fogni a kezemben, ha ezt a pincét befejeztük! – mondta ma Tóth Ágnes Anikó.
Teljesen megértem, hiszen végeláthatatlannak tűnik az az idő és az a munka, amit a pince mélyítésével folytatunk.
De!
De ma már majdnem befejeztük a pincéből kitermelt föld kihordását és elterítését.
Csak majdnem, mert sosem tudunk csupán egyetlen dolgot végezni egy nap alatt. Ma sem tudtunk, csupán a délelőttünk volt rá, mint ahogy ez a holnapi napon is várható. S ha lesz szerencsénk, akkor lesz Márk Szerencse is, aki nélkülözhetetlen szuper önkéntesünk e feladat letudásához.
Na, de nagy a reménykedés, hogy holnap kivégezzük ezt is, s a több mint egy éve megkezdett küzdelem – már ami a pince mélyítését és betonozását illeti, – elérkezik a végpontjához.
Na, akkor pezsgőt bontunk, fejenként egyet-egyet, s még egyet. 🙂
Na, de hogy ne csak a mi küzdelmünk legyen a középpontban, itt van András is, aki a mai napon nekikezdett a ló felújításának is. Csiszolás, kezelés, ami ráfér.
S ha már nekilátott, akkor meg is forgatta a jószágot. Csak úgy egymagában egy békával. Mi meg csak álltunk, s tátottuk a szánkat.
A ló befordult, holnap a másik felét is át lehet csiszolni, s hogy a föld is kikerekedett a pincéből, már egyre közeledik az ideje, hogy meglelje a helyét itt, a virágos ligetben.

 

 

Kiássuk!
Reggel Tóth Ágnes Anikó és Márk Szerencse szájából hallottuk, délután pedig Hegedüs Rolandéból.
És tényleg.
Kiástuk.
Most már csak ki kell hordani.

 

Bennünket is!
Pedig nem arról vagyunk híresek, hogy csak úgy beálljunk és meghajoljunk minden szabálynak, amelynek se füle, se farka.
Na, de ez most egészen más, hiszen az ART-Tér Művészeti szabadiskola és közösségi tér – Komárom néhány éve már az utcafrontról megszépült, ám az udvari része maradt olyannak, amilyen.

 

De csak a szokásos havonta meghirdetett varrósdoboz, ahol a gyerekek is kedvükre alkothatnak.
Most persze voltak szülők is, de el is kélt a segítség, hiszen az újonnan érkezőknek jó nagy falat jutott így elsőre. De Edit Krüpl néni már csak ilyen.
Kitalálja, előkészíti, majd a gyerekekkel és a segítő anyukákkal megvarratja.
Mindenki olyan nagy lázban égett, hogy alig jutott idő a fotózásra. Így csak mesélni és egy picit láttatni tudjuk, hogy milyen csodák születtek szombat délelőtt itt a Mag-házban.
Tolltartók, táskák, s míg a nagyobbak a varrógépet, addig a kisebb tesók a labdákat pörgették.

 

Vasárnap reggel Ácson kezdtünk, azért, hogy Józsi kiválassza az ART-Tér Művészeti szabadiskola és közösségi tér – Komárom udvar felőli nyílászáróit.
A külső pucolás és szigetelés előtt a nyílászárókat is kicseréljük.
Szerencsére az épületnek ez az oldala nem tartozik a helyi védelem alá, így saját belátásunk és a majdani funkciók alapján tudtunk szabadon gondolkozni és dönteni.
Már önmagában ez a szabadság és döntés is öröm volt, amit csak az eredményességgel tudtunk még fokozni.
Egy nagy ajtó, egy nagy ablak és három kisebb ablak, ezzel gyakorlatilag már majdnem be is fejezzük az épület nyílászáróinak cseréjét.

Csak azt nem tudjuk megcsinálni, amit nem akarunk!
Néhány éve ez a szlogen mentén nyomulunk.
Szinte nincs olyan hét, amikor ne kellene valami újat megtanulnunk.
Lehet, hogy nem olyan jó és egészen biztos, hogy nem is olyan gyors, mintha azok csinálnák, akik tudják, értik, de éppen nem érnek rá.
Most éppen falazunk, vagyis a falat javítjuk, készítjük elő a külső szigeteléshez és pucoláshoz.

A LÉTRA!
Mert valahogy mostanság minden olyan feladat ránk vár és marad, ahol a létrán fel, vagy a lépcsőn le kell vinni, tenni valamit.
Megkezdődött az ART-Tér Művészeti szabadiskola és közösségi tér – Komárom belső udvarrészének a szigetelése és színezése.
Persze addig, amíg ez a munkafolyamat beindul, ki kell cserélni a nyílászárókat, javítani a falréseket és felhelyezni a ragalját.
Közben pedig a Monostoron elszórt, kihelyezett, kiküldetésben lévő eszközeink is begyűjtésre kerülnek, ahová jól jött a fiatal, energikus és erős segítség.