Valahogy mindig van.
Még akkor is, ha nem pont így és nem itt képzeltük el ezt a hetet.
Vagyis a hely az tuti, bevált már. Na, de az időjárás, az igazán ősemberi.
Egyszer volt a héten igazán meleg, de hol süt egy kicsit, hol meg ránk zúdul minden.
Hiába van elgondolás, ha azt az időjárás mindig átalakítja. Így ma az egész napot a szigeten töltöttük, kihasználtuk az utolsó száraz időt, ami nekünk a héten adatott.

Délelőtt még rendezkedtünk. Nagy volt az izgalom, mert csak úgy, mint az elmúlt évben, idén is csütörtökre elkezdett áradni a Duna. Na, de szerencsénkre idén már tapasztaltabbak voltunk, így nem a mederbe építkeztünk, meg is maradt a kuckónk.
Viszont a víz növekedett, reggel még csak bokáig, de délutánra már a combunkig ért.
Minden is vizes volt.
Rájöttünk, hogy azért jó a gumicsizma, mert így nem csak a csizmán kívül folyik a Duna, hanem a csizmán belül is.

El is készültünk mindennel, persze egy ősházon is van mindig teendő, de nyugodtan mondhatjuk, hogy az első szakaszában befejeztük az építkezést és beszereztük a télire valót.
Minden csapatnak volt mamutja, kardfogúja, lajhárja, motkánya meg valami kis güzükéje, amit elraktározhatott elemózsiára.

De sajnos online megérkezett az előrejelzés, hogy ez a jégkorszak keményebb és hosszabb lesz, mint azt vártuk, ezért az eddigi zsákmánnyal bizony nem húzzuk ki a végéig. Ezért aztán el is kell indulnunk, s hiába a barátság, a testvériség, a túlélés mégiscsak fontosabb, így a szomszédos törzsek készleteit kell megcsapolnunk a saját boldogulásunkért cserébe.
Tűzön – na jó, az nem volt, – vízen át, meredeken fel és le, a távolból érkezve, vagy éppen arra tekintve, alulról vagy felülről megközelítve mindenki lelkesen gyűjtötte, csente el a szomszédság elemózsiáját, ami egészen az uzsonnáig el is tartott.

Azt, hogy melyik törzsnek lesz a legnagyobb esélye a túlélésre, még nem tudjuk. Most még csak gyűjtöttünk, az eredmény holnapig várat magára.