Csókai csóka – felolvassa: Csipke Laura

 

December – felolvassa: Csipke Laura

 

Fehér karácsony – felolvassa: Csipke Laura

 

Erdőre Csalogató – felolvassa: Csipke Laura

 

Fehér nyúl – felolvassa: Csipke Laura

 

Hányat üt az óra – felolvassa: Csipke Laura

 

Hiú lepke – felolvassa: Csipke Laura

 

Hóember – felolvassa: Csipke Laura

 

Idomított állatok – felolvassa: Csipke Laura

 

Jön a tavasz – felolvassa: Csipke Laura

 

Karácsony – felolvassa: Csipke Laura

 

Karácsony előtt – felolvassa: Csipke Laura

 

Kelj fel medve – felolvassa: Csipke Laura

 

Kint a téren- felolvassa: Csipke Laura

 

Medvetánc – felolvassa: Csipke Laura

 

Meg jött a télapó – felolvassa: Csipke Laura

 

Mese a mikulásról – felolvassa: Csipke Laura

 

Mikulás – felolvassa: Csipke Laura

 

Nyúl – felolvassa: Csipke Laura

 

Öreg néne őzikéje – felolvassa: Csipke Laura

 

Papírsárkány – felolvassa: Csipke Laura

 

Reggel – felolvassa: Csipke Laura

 

Répa – felolvassa: Csipke Laura

 

Télapó ünnepén – felolvassa: Csipke Laura

 

Téli este – felolvassa: Csipke Laura

 

Vackor – felolvassa: Csipke Laura

 

Vackor óvoda – felolvassa: Csipke Laura

 

Vírágszekér – felolvassa: Csipke Laura

 

A békakirály – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A csodálatos cinege – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A gonosz varázsló – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A halak és a kormorán – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A hűséges kutya – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A kincset hozó kecske – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A mocsári manók meg az élet vize – felolvassa: Éltes Zsófi

 

A porul járt leopárd – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Az alma meg a kerti manó – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Az aranytojás – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Hat bolond meg egy légy – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Kiskati és a napernyő – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Pálma és Liliom – felolvassa: Éltes Zsófi

 

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája – felolvassa: Molnár Orsolya

 

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

 

Bartócz Ilona: Jön a Mikulás! – felolvassa: Molnár Orsolya

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsi fülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
– Magam is úgy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

 

Fésűs Éva: Ki a leghasznosabb? – felolvassa: Molnár Orsolya

 

 

Együtt laktak egy varróasztalkában a tű, a cérna meg az olló. Egyszer a tűt vadonatúj tűpárnába szúrták, és ez a megtiszteltetés ú y a fejébe szállt a kis öltögetőnek, hogy hetykén villogni kezdett:

– Lám, hogy megbecsülnek! Kicsi vagyok, mégsem élhetnek az emberek nélkülem. Én varrom nekik a sok szép ruhát.

Nagyot perdült erre az orsóval a cérna.

– Még mit nem? Hiszen te már régen rozsdás lim-lom leszel, amikor a ruhájukat én még mindig összetartom!

– Csitt-csatt-csitt! – csattant fel az olló. – Tévedtek mind a ketten! Enyém az elsőség, mert én szabom ki az anyagot, sőt a cérnát is elnyisszantom, ha fölösleges!

– Ejnye! – kiabáltak rá a tű, meg a cérna. – Hát akkor ki a leghasznosabb közülünk?

A tű villogott, a cérnaorsó pörgött, az olló csattogott haragjában, mégsem tudtak megegyezni. Végül megkérték az öreg stoppolófát, hogy tegyen igazságot. A stoppolófa kidugta a fejét egy harisnya lyukas sarkán, és azt mondta:

– Addig igazán nem dönthetek, amíg nem látom, mit tudtok.

– Hát idenézz! – nyisszent fel az olló, s azzal nekiszaladt a kikészített szövetnek. Szépen darabokra szabta, akkor azonban megállt a tudománya, mert mégsem lett ruha a ruha.

Nosza, fogta magát a tű, és szaporán bujkálni kezdett a szövetben. Föl-le bukfencezett, s amikor már jókora utat megtett, kimelegedve nézett hátra:

– Ni, mekkorát szaladtam! Ez csak derék munka?

Igen ám, de akkor derült ki, hogy a cérna nem ment utána! A varrótű hiába szurkálta össze a szövetet, egymagában haszontalan ugrálást végzett.

– No lám! – kacagott a cérna -, úgy látszik, mégis énrám van a legnagyobb szükség!

Bújt is volna tüstént a szövetbe, hogy ezt bebizonyítsa, de bizony nem sikerült. A tű nélkül ő sem ment semmire.

Nagyot koppant akkor az öreg stoppolófa, és így szólt:

– Látjátok, milyen ostobaság azon vitatkozni, hogy ki a leghasznosabb? Mindegyikőtök sokat ér a maga módján, de csak egymást megsegítve és egymást megbecsülve tudtok igazán jó munkát végezni.

Elszégyellte magát a tű, a cérna meg az olló. Nem is veszekedtek többet, hanem az olló tovább vágott, a cérna a tűvel barátságosan összekapaszkodott, és azóta már nagyon sok szép ruhát megvarrtak együtt, békességben.

 

Fésűs Éva: Szélfiúcska a Balatonon – felolvassa: Molnár Orsolya

 

A városi szélfiúcska nagyon sok kéményfüstöt nyelt a télen, sőt még egy gyárkémény fekete kormát is beszippantotta. Mire jött a tavasz, köhögősen, bágyadtan ténfergett a vidám virágok között. 

— Nem jól van ez így! — mondta az édesanyja, aki egész nap a sétatéri fák haját fésülgette elküldelek nyaralni Nádi Szél bácsikádhoz, jó levegőre, hogy felerősödjél!
Nádi Szél bácsi a Balaton déli partján lakott, egy szőke nádas mélyén. Valamikor sok duhaj vihart kavart a tó vizén, de most már csak a békanótához szolgáltatott kísérőzenét. Örült, hogy a füttyös hangú, városi kisöccse felvidítja öreg napjait, és olyan szeretettel fogadta a szélfiúcskát, hogy mindjárt az első napon friss halszagot hozott neki reggelire.
Szélfiúcska eleinte csak a nádasban játszadozott. Zizegtette a nádakat, fodrokat rajzolt a vízre, és vékony hangján városi nótákat dúdolt a bácsikának. Nádi bácsi pedig esténként azokról a régi viharokról mesélt, amiket ő korbácsolt végig a Balaton vizén. Micsoda hullámnyájakat terelt a partra! Hogy megtáncoltatta a vitorlásokat! Hej! .. . Szélfiúcska lélegzetvisszafojtva hallgatta a történeteket, és megkérdezte:
— Most miért nem teszel már ilyet? Miért bújtál el ebben a nádasban, hiszen még nem is vagy nagyon öreg! Nádi bácsi kedve elborult, és nagyot sóhajtott.
— Mert egyszer rossz vége lett a mókának. Felborítottam egy csónakot, és a mély vízből ketten nem tudtak kiúszni. A jó szelek tanácsa büntetésből ebbe a nádasba száműzött engem. Soha többé nem mehetek ki a tó vizére, pedig néha majd belepusztulok a vágyakozásba, hogy még egyszer hófehér vi-torlákat dagaszthassak! … Pedig csak játszottam. Nem akartam rosszat.
— Elhiszem, Nádi bácsi — felelte halkan a szélfiúcska, és aznap nem beszélgettek többet. Szélfiúcska szépen kezdett erősödni, és másnaptól fogva minden délelőtt leszaladhatott a szép, homokos strandra, hogy enyhítse a nyári nap tüzét. A strand tele volt vakációzó gyerekekkel, pihenő felnőttekkel, s amikor a szelíd fuvallat a bőrükhöz ért, mind azt mondták:
— Ó, de kellemes kis szellő! Szélfiúcska legszívesebben egy szöszi kislány mellett táncikált, aki ho-mokvárat épített a parton. Amikor elkészült a vár, megcsattogtatta a tornyába tűzött papírzászlót. A kislány kacagott örömében:
— Fújjad, csak fújjad, aranyos szellőcske! A szélfiú másnap is egyenesen a homokvárhoz futott, és lebegtette, lobogtatta a zászlót, de a szöszi kislány nem jött. Helyette egy siheder szél csapódott oda, és kinevette a szélfiúcskát:
— Én meg a barátaim ennél sokkal jobb játékot tudunk. Gyere velünk, ha van erőd és bátorságod! Hogyne ment volna a szélfiúcska! .. . A siheder és társai — megannyi zabolátlan, hajat kócoló, port keverő szélgyerek — ott kergetőztek a víz felett, és egy tarka-barka, pillekönnyű strandlabdát görgettek a hullámok hátán, ide-oda. A sekély vízben egy kislány kapdosott vidáman a labda után. Szélfiúcska boldogan ismerte fel benne az ő szöszi játszótársát. Mindjárt odapöccintette neki a labdát, hogy megfoghassa, de a siheder szélgyerekek kiütötték a kezéből, és újra elsodorták. A kislány nevetve, ujjongva, gondolkodás nélkül indult utána. Még egyet lépett, még kettőt, még … még … egyre tovább, vígan sikongva, játszadozva, míg egyszer csak a víz már a derekán felül ért.
Szélfiúcska megszeppent.
— Ne menj tovább, fordulj vissza! — súgta-búgta bele a fülébe, sőt, még tajtékos vizet is freccsentett a szemébe, hogy megállásra bírja, de a kislány ezt is játéknak vélte, tovább kacagott, sikongatott nagy vidáman, és ment, bukdácsolt egyre beljebb, két kitárt karjával röpdösve a labda után. Sejtelme sem volt a veszélyről. Ki gondolna ilyesmire a tündérkék nyári ég alatt, a bársonysimogatású, szelíden ringó Balatonban?
— Álljatok meg, baj lesz! — kiáltott rá Szélfiúcska a mély víz felé sodródó, siheder szelekre.
— Ne vigyétek beljebb azt a labdát! De azok olyan önfeledten hancúroztak, hogy talán meg sem hallották, vagy nem is akarták. Szélfiúcska megpróbált ellenük szegülni, de gyönge volt a túlerővel szemben. Hiába fújta a part felé a labdát, ha azok valamennyien befelé fújták. Mit tegyen hát, hogy megfordítsa pajkos kedvüket, nehogy úgy járjanak, mint Nádi bácsi, s hogy baj ne érje a szöszke kislányt, aki vidám vakációra jött a Balatonhoz. Hirtelen meglátta a nádast.
— Hé, fiúk — füttyentett akkorát, amekkorát csak bírt. — Ott az a nádas a parton, cibáljuk meg, és fogadjunk, hogy én érek oda legelsőnek!
— Mi? Micsoda? Te? — ekkora hetykeségre már a vad szélgyerekek is felfigyeltek. — Én hát! Fogadjunk egy mesében! — bizonygatta szélfiúcska. Egy egész mesében? No, ez jó! — viháncolt a legnagyobbik siheder. —Rajta, fiúk, mutassuk meg ennek az incifinci hullámcsipkézőnek, milyen az igazi, balatoni szélroham!
— Hurrá zúgtak a többiek, s már vágtáztak is vissza, a part felé, végigszántva a hullámokat. Vitték a labdát is magukkal, de már egy csöppet sem törődtek vele. A szöszi kislány is megfordult, és indult utána, kifelé. Az öreg Nádi Szél mérgesen rezzent fel délelőtti szendergéséből, amint a nádas zúgni, imbolyogni kezdett a feje felett. Forgószeles nemulass! Miféle süvölvények vagytok? — mordult rá az odavágódó szélgyerekekre.
— Ezek a barátaim, bácsikám! — felelt helyettük kifulladva a legutolsónak odaérkező szélfiúcska. — Ne haragudj rájuk, én találtam ki a nádascibálást meg a versenyfutást, mert ez még mindig sokkal jobb játék, mint amit a tó vizén űztek. És belesúgott valamit a bácsi fülébe.
— Akármit sugdosol, elveszítetted a fogadást! — hangoskodott a siheder szélgyerek.
— Tudom — mondta szélfiúcska. — Meg is kapjátok a mesét most mindjárt, ugye, Nádi bácsikám? — Tőlem? — csodálkozott az öreg. — Mit akartok hallani?
— Azt a történetet, amiért balatoni szél helyett nádi szél lettél — kérlelte a szélfiúcska.
— Áhá, értem! — nézett rá az öreg. — Hát akkor jó lesz, ha mind elültök itt szépen és nagyon figyeltek!
Nád se zizzent, hullám se csobbant, amíg a nádi szél meséje tartott. A haszontalan sihederek lélegzetet is alig vettek, úgy hallgatták. Csak szélfiúcska kandikált ki minduntalan a sűrű nádfüggöny mögül, annyira örült annak, amit a strandon látott. Pedig nem is történt ott semmi különös, csak egy szöszi kislány mászott ki jókedvűen a vízből, a tarka labdája után.

 

Mese a sasfiókáról – felolvassa: Molnár Orsolya

 

2017 szerző: gubancok
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szikla, és rajta egy sasfészek. A szikla alatt volt egy házikó, mellette egy kis udvaron élt egy tyúk. Egyszer csak nagy szél kerekedett, és a sasfészekből az egyik tojás legurult a kis udvarra a tyúkhoz. Az meglátta a tojást, a sajátjai közé tette, és kikeltette. A tyúk azt hitte, hogy csibét keltett ki, és a sajátjaként, a többivel együtt nevelte a „kiscsirkét”. Az csak nőtt, nőtt, gyorsabban nőtt, mint a testvérei, de különben ugyanúgy viselkedett, mint azok. Egész életében arra nevelték, hogy magokat kell felcsipkednie a talajról, és ha szerencséje van, még akár egy gilisztát is kihúzhat a földből. Arra tanították, hogy soha nem szabad a kerítésen kívül mennie, mert ott veszélyek leselkednek rá.

A kis sas úgy is viselkedett, mint a többi csibe. Járt-kelt az udvaron, szedegette a magot. Egyszer, amint így kapirgált, felnézett az égre, és mit lát: egy óriási sast, amely csodálatosan repül!
– Gyönyörű lenne, ha én is tudnék ilyen csodálatosan repülni! – kiáltotta vágyakozva. A sas meghallotta, és ezt válaszolta:
– Hiszen te is repülhetsz.
– Á, dehogy! Én még a kerítésen kívül sem mehetek. Magot kell kapirgálnom. Ha jól megy, kihúzok magamnak egy gilisztát és egyszer talán vasárnapi ebédként végzem majd. Így volt ez mindig.
– De te repülhetsz.Ugyanúgy, mint én. Csak meg kell próbálnod. Lehet, hogy párszor lepottyansz, nem fog rögtön sikerülni. De először is meg kell próbálnod!
A beszélgetést meghallotta a tyúkanyó, odaszaladt és rákezdte:
– Ki látott már ilyet, hogy egy tyúk repüljön? Itt maradsz és kész! Nem mehetsz el az udvarról. Egész életedben azt magyaráztam, hogy te nem tudsz repülni. A kerítés mögé sem szabad menned!
A kis sas egy darabig tétovázott, nem tudta, mitévő legyen. Odasereglettek hozzá a csibebarátai, akik végül meggyőzték arról, hogy nem képes repülni, így végül még csak meg sem próbálta.
A sasfióka ezek után az egész életét abban a tudatban élte le, hogy ő egy átlagos tyúk, akinek semmi keresnivalója nincs az égen a sasok között.

A tanulság:

“Tartsd magad távol azoktól, akik le akarják törni az ambíciódat! A “kis” emberek mindig ezt teszik, de a nagyok éreztetik veled, hogy te is naggyá válhatsz.” (Mark Twain)

 

Benedek Elek: Három kívánság – felolvassa: Molnár Orsolya

 

A tücsök és a hangya – felolvassa: Molnár Orsolya

 

A kolbász a béka és az egér – felolvassa: Molnár Orsolya

 

A király meg a favágó – felolvassa: Molnár Orsolya

 

Zelk Zoltán: Párácska – felolvassa: Molnár Orsolya

 

Zelk Zoltán: A három nyúl – felolvassa: Molnár Orsolya

 

Zelk Zoltán: Mese a legokosabb nyúlról – felolvassa: Molnár Orsolya